Viszonylag új jelenség a fakenews üzemszerű működése egyes, látszólag sajtóként működő újságok, tévék, rádiók esetében. Azt, hogy egyes médiumoknál a valótlan propaganda terjesztése jellegadó sajátosság, elég könnyű alátámasztani. A médiának az a részét, amelyik 109 helyreigazítási pert veszít egy év alatt, nyugodtan lehet hamis hírszolgáltatásként leírni. Ha azt is hozzátesszük, hogy a valótlan hírek célpontjai jellemzően ellenzéki politikai szereplők, akkor az a következtetés sem tűnik légből kapottnak, hogy a propaganda kormánypárti politikai érdekek szolgálatában áll. Az ellenzék tulajdonképpen „politikai nehézfegyverzettel” áll szemben. Kérdés, hogy ebben a helyzetben a sajtóhelyreigazításnak milyen esélyei vannak. Erről szól ez a cikk.
Abból fakadóan, hogy egy év alatt több mint 100 esetben marasztalta el a Fővárosi Törvényszék a jobboldalhoz sorolt médiumokat, arra a következtetésre is juthatunk, hogy a jog – nevesül a sajtóhelyreigazítási perek – betölti rendeltetését. A hazugság a bíróság előtt jellemzően elbukik. Ebben a sommás formában ez a megállapítás igaz is. Azonban a kép nem ilyen fekete-fehér. A sajtóhelyreigazítás számtalan okból kifolyólag csak korlátozott eszköz tud lenni a hatalmi eszközként funkcionáló propagandával szemben.
A helyreigazítási eljárások célja az, hogy a valótlan tényekről kimondják a bíróságok, hogy azok hazugságok, és a hazug média helyreigazítás körében ismertesse meg a valóságot az olvasóival, és ezzel álljon helyre a világ rendje: az olvasóközönség a közügyekről a valóságnak megfelelő információk birtokában tudjon dönteni, illetve igaz információk alapján alkosson erkölcsi vagy politikai ítéletet egyes közszereplőkről. Ez több ponton ütközik nehézségekbe, akadályokba, néha pedig érdemben lehetetlenül el a valódi eredmény elérése még pernyertesség esetén is.
Miért?
Egy lejárató kampány úgy működik, hogy a szinte központosított médiumok rövid időn belül akár több százszor teszik közzé ugyanazt a hazugságot. Közmédia, TV2, online és print újságok, az összes megyei lap, önkormányzati lapok, helyi rádiók. Ennyi pert egyszerűen lehetetlen megindítani. Egy hamis hírt csak egyszer kell megírni, fél óra elég is rá, míg egy per lefolytatásához több tucatnyi munkaóra kell. Sajtópert az új polgári perrendtartás szabályai szerint ügyvéd nélkül meg sem lehet indítani, az ügyvéd pénzbe kerül, és több száz perhez nyilván sok ügyvéd kell. Az ügyvédi szolgáltatás pedig nem olcsó.
Fel lehet vetni, hogy ugyanazt a hazugságot lehetne egy eljárásban is perelni, de ez nincs így: a polgári perrendtartás kizárja a keresetek összekapcsolását sajtóperekben. Az megtörténhet, hogy a szó szerint azonos híreket egy perben kifogásolja valaki, de ha kicsi eltérés is van a cikkek kontextusa vagy nyelvezete között, akkor külön-külön kell pereket indítani.
Az ugyanakkor igaz, hogy a sajtóperek szinte minden más eljáráshoz képest gyorsabbak, pár hónapon vagy legfeljebb egy éven belül el lehet jutni a jogerős ítélethez. A bizonyítási teherrel kapcsolatos szabály is a felperesnek – vagyis a propaganda által célba vett személynek – kedvez. Mindig a sajtónak kell bizonyítania, hogy amit írt, az megfelel a valóságnak. Így felperesként kis túlzással elég annyit írni ki, hogy X újság írt valamit, ami nem igaz, és ha a perben ennek ellenkezőjét nem bizonyítja a sajtó, akkor vesztett is.
Csakhogy ez az egy év is lassú. Ha a választások előtt egy hónappal teleszórják a nyilvánosságot azokkal az itt meg nem ismétlendő hazugságokkal, amiket Hadházy Ákosról, Vona Gáborról, Juhász Péterről, Újhelyi Istvánról vagy bárki másról közzétettek, akkor a választások után már eső után köpönyeg: a választók a hamis információk birtokában döntöttek, vagyis a demokratikus eljárás lényege szenved helyrehozhatatlan kárt. A politikai hatalmat gyakorlók olyan választói döntések alapján (illetve azok alapján is) hozták meg a döntésüket, amelyek hamis állításokon alapultak. Ez végső soron a demokratikus hatalomgyakorlás legitimitását is rombolja.
És a problémák köre itt még nem ér véget. A helyreigazítások az alatt a cím alatt szoktak megjelenni, hogy „Helyreigazítás”. Ez aztán a kattintékony címadás. Tegye fel a kezét, aki helyreigazításokra szokott kattingatni! Én ügyvédként többször kértem, hogy a helyreigazítások címében legyen benne, hogy kivel szembeni hazugságról szól a helyreigazítás. Tipikusan nem nyert meghallgatást ez a kérés, pedig azt tudjuk, hogy a címadás jórészt eldönti, hogy a hírtömegből a hírfogyasztó rákattint-e valamire.
És mi történik akkor, ha valaki megnyeri a pert, de az elmarasztalt médium magasról tesz a jogerős bírósági ítéletre, és nem hajtja azt végre? A bírósági végrehajtó nem mehet be a szerkesztőségbe és írhat bele az újságba vagy beszélhet bele a tévé kamerájába. Legfeljebb végrehajtási bírsággal sújthatja az elmarasztalt és az ítéletet szabotáló sajtószervet. Azonban ez újabb jogi eljárást, újabb ügyvédi munkát, még több időt vesz igénybe, és semmi nem garantálja, hogy a helyreigazítás valaha megjelenik. Ilyenre saját magam által képviselt ügyekből tudok példákat. És tegyük hozzá: a végrehajtási bírság könnyen finanszírozható a kormányzati kampányok terjesztéséért kapott hirdetési díjakból. Amit végső soron az adófizetők állnak. Vagyis ha a hazug média nem tesz eleget a bírósági ítéletnek, akkor annak szankcióját végső soron azok az adófizetők állják, akiknek hazudtak.
Mi következik mindebből? Két dolog mindenképpen. Az a tény, hogy egy év alatt 109 sajtóhelyreigazítási ügyben marasztalják el a bíróságok első fokon a kormányközeli médiumokat, nyilvánvalóan azt bizonyítja, hogy van politikától függetlenül, szakmai alapon működő bíráskodás. Ugyanakkor az igazságszolgáltatás a torzult demokratikus nyilvánosság korrigálását nem tudja elvégezni. Fontos, szükséges de nem elégséges eszköz a sajtóhelyreigazítás a politikai hatalom kiszolgálójaként működő sajtó elleni küzdelemben. Aminek, mint láttuk, részben az igazság, részben azonban a demokratikus politikai választások legitimációs ereje is a tétje.