Magánhatalmak

Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt


A Médiatanács pályáztatási gyakorlata kiválóan kiszolgálja a Fidesz médiapolitikájának két fő elvét: széles tömegek közéleti információkhoz legfeljebb irányított fórumokból jussanak, és eközben a jobboldali média gazdasági stabilitása is biztosítva legyen. Polyák Gábor írása.

Azt írja Pokol Béla a médiatörvényt több ponton alkotmánysértőnek minősítő alkotmánybírósági határozathoz írt különvéleményében, hogy meghaladott az a nézet, amely szerint „a sajtószabadság alkotmányos védelme kizárólag az állam közhatalmával szembeni védelmet” jelenti. A valódi veszélyt „a demokratikus nyilvánosságra”, ahogy ezt állítólag „médiaszociológiai elemzések tömege mutatja” – nem ugyanazokat a könyveket olvassuk -, „a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti és közvetve az emberek feletti uralma jelenti”. Eredetileg azt terveztem írni, hogy a Médiatanács a Klubrádió-döntéssel igyekezett gyorsan cáfolni ezt az állítást. Pedig nem így van, a döntés éppen alátámasztja az állítást. Igaz, nincs szó „az egész euro-atlanti térségben” szerveződő globális médiahatalomról. Nekünk kisebb pálya és ehhez igazodó kispályás játékosok jutnak, de magánhatalomnak ugyancsak nem vagyunk híján.

A jelenleg leghatékonyabb magánhatalmat mifelénk Fidesznek hívják. Viselkedésében nehéz más motivációt találni, mint ennek a magánhatalomnak a lehető legszélesebb és legtartósabb kiterjesztése. E magánhatalom – nem tudok szabadulni a kifejezéstől — szoros kölcsönhatásban áll további, őt fenntartó és általa fenntartott magánhatalmakkal, a gazdaság szinte minden területén. Ráadásul e magánhatalmak – gazdasági potenciáljához képest kissé talán eltúlzott – vonzalmat éreznek a média iránt, a közterületi reklámoktól a kereskedelmi rádión át az ingyenes napilapokig. Olyan folyamat zajlik a médiapiacon, amihez hasonlóról szerb, bolgár, ukrán kollégák számolnak be rendszeresen különböző konferenciákon. E beszámolókat eddig a kívülálló borzongásával hallgattuk, most már sajnos magunkénak is érezzük őket.

Az a szerencsénk, hogy nálunk ez nem rögtön a rendszerváltás után kezdődött. Az „egész euro-atlanti térségben” szerveződő globális médiahatalmak nagyjából húsz évig megmentettek minket magunktól. A médiapiac külföldi befektetőiről persze nem állítható, hogy kizárólag vagy akár elsősorban a magyar közéleti nyilvánosság minőségét tartották volna szem előtt. De a nyers üzleti logika korántsem képes akkora károkat okozni, mint a tisztán politikai hitek és pártérdekek által vezérelt nyilvánosság.