Öncenzúra a magyar sajtóban

A szabadság gyeplői

– Öncenzúra a magyar sajtóban –

 

„Az öncenzúra olyan, mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá.”

Esterházy Péter, 2011. április 9.  – interjú a Der Standardban.

 

Egy lány sír a newsroomban. A helyszín a Magyar Rádió, egy ködös vasárnap este valamikor 2010 decemberében. A könnyei szétszórt papírlapokra hullanak, a papírkupac alján egy nagy paksaméta hever, az elfogadás előtt álló médiatörvény tervezete. „Egyetlen médiajogászt sem találok, aki megvédené ezt a szart, csak olyan lesz a bejátszásban, amiben fikázzák. Engem ezért ki fognak rúgni” – mondja. Hiába nyugtatom, hogy az érvényben lévő médiatörvény szerint, és persze a szakmai-etikai szabályok szerint sem egyetlen anyagban kell kiegyensúlyozottnak lenni, hanem az egész műsorban. A könnyek továbbra is ömlenek a szeméből. Ugyan egészen nyilvánvalóan csak ketten vagyunk a newsroomban, de – lélekben legalábis – itt ül még mellettünk egy belső cenzor is, aki – John Keane szavaival – „figyelmeztet arra, hogy túl sok forog kockán (…) aki mosolyogva tesz lakatot a szánkra, remegni kezdünk és kétszer is meggondoljuk”.[1] A valóság megint egyszer élesen ellentmond az elvárásoknak, márpedig a rádiós hírműsorokban egyre inkább a valóságot kell az elvárásokhoz igazítani – ezt a légkört hozták az új vezetők, akiket a Fidesz uralta Médiatanács nevezett ki ősszel.

Több mint egy évvel a médiatörvény elfogadása után 2012 első hónapjaiban a Mérték Médiaelemző Műhelyben arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan működnek a magyar sajtóban – az adófizetői pénzből fenntartott közmédiában és a magánsajtóban – az öncenzúra mechanizmusai, mennyiben vannak összefüggésben az új jogszabályokkal, milyen változásokat hozott a törvényi környezet és milyen egyéb tényezők játszanak szerepet az érvényesülésében. Január és március vége között nyolc mélyinterjút folytattam olyan újságírókkal, akik mindegyike már több, mint tíz éves karriert tudhat maga mögött, akiknek széles rálátásuk van a szakmára, mivel a média különböző területein (írott, internetes, elektronikus sajtóban) dolgoztak, beosztott és középvezetői beosztásban egyaránt. Az általában egy-másfél órás beszélgetések nagy részét magnóval rögzítettem, a megkérdezett újságírók mindegyike ragaszkodott a névtelenségének megőrzéséhez. Az interjúk alapját képezik egy kérdőíves felmérésnek, amelyet a sajtószabadság hazai helyzetéről végez el a Mérték, eredményeit ősszel publikáljuk. Ez a cikk éppen ezért elsősorban inkább csak a jelenség felvázolásának céljából készült, a mélyinterjúk eredményei természetesen nem reprezentatívak

Beszélgessünk az öncenzúráról!

„Az öncenzúra? Basszus, nem jut eszembe semmi!” – fakadt ki egyik interjúalanyom, amikor arra kértem, idézze fel, mi jut eszébe erről a szóról és szinte mindegyik beszélgetőtársammal ugyanígy nehéz volt – legalábbis eleinte – a jelenség mélyére hatolni, hiszen felismeréséhez nem kevés emberi és szakmai tudatosság szükséges. Az öncenzúrát nehéz szétszálazni a mindenkiben működő normális önkontrolltól, és főleg az öncenzúrával „kéz a kézben” sétáló konformitástól.

A jelenség bonyolultsága miatt volt érdekes, amikor a megkérdezetteket arra kértem, definiálják, mit értenek öncenzúrán, hol húzzák meg a határt az önkontroll, a konformitás és az öncenzúra között? „Amikor szakmai meggyőződésből tudom, hogy csinálnom kellene valamit, de nem teszem meg, vagy egyenesen mást teszek.” „Amikor érzed a határaidat, amiket az adott szervezet kijelöl, és azokat proaktívan betartod. Nem várod meg azt, hogy rád szóljanak, hanem magadtól előremész, amikor tudod, hogy mit várnak el tőled és megfelelsz az elvárásoknak, bár nem értesz velük egyet.” „Valamit nem csinálok, vagy valamit nem úgy csinálok, amit a meggyőződésem diktál”. Az öncenzúra tehát ezen beszélgetések és a megkérdezett újságírók megfogalmazása alapján az a jelenség, amelynek során az újságíró felismeri és meghúzza a szabadságának határait, amelyeket a legjobb szakmai meggyőződése ellenére proaktívan betart.

„Persze, hogy mindenki öncenzúrázta magát” – szögezte le sommásan egyik beszélgetőtársam és a meghatározás nehézségein túljutva mindegyikükből ömlött is a szó: konkrét történetek tucatjait mesélték el, amikor legjobb szakmai meggyőződésük ellenére mást tettek. A jelenség elterjedtségére vonatkozóan egy nemrégiben készített kutatás is tartalmaz utalást. A Nézőpont Intézet újságírók között végzett online felmérést 2012-ben, a köztes eredményekről február végén, egy konferencián adtak számot.[2] Eszerint a megkérdezett újságírók 23 százaléka egyáltalán nem tartotta szabadnak a magyar sajtót, további 38 százalékuk pedig csak részben szabadnak minősítette, így összesen 61 százalékuk észlelt szabadság-deficitet. Még ennél is beszédesebb adat az, hogy 48 százalékuk arról számolt be, hogy a megelőző egy évben, legalább egyszer (18%), vagy többször (26%) vagy éppen rendszeresen (4%) a szakmai meggyőződése ellenére volt kénytelen cselekedni. Ezzel szemben csak 44 százalék nyilatkozott úgy, hogy ilyenre nem került sor a megelőző egy évben.

Az, hogy demokratikus körülmények között ilyen magas arányban szabadsághiányos állapotról számolnak be az újságírók, és ilyen relatív többségben jelzik azt, hogy elveik ellen kell cselekedniük, az az öncenzúra mechanizmusok elterjedtségét mutatják, bár természetesen nem bizonyító erejűek és mindenképpen további kutatást igényelnek, hiszen ezek a felmérések nem direkt az öncenzúrára kérdeztek rá.

Az öncenzúrát egyébként egyes definíciók egyszerűen a formális cenzúra kísérőjelenségének tartják, amagyar sajtóban leírható jelenség viszont arra bizonyíték, hogy az öncenzúra a diktatórikus múlt kulturális hagyományaként de akár attól függetlenül demokratikus körülmények között is fennmaradhat, sőt virulhat.  „Nálunk hosszúra van engedve a gyeplő” – ezt a mondatot például az egyik országos politikai napilap újságírója mondta, és azért döbbenetes, mert valójában a Kádár-korszakban, főleg az 1980-as években is elhangozhatott volna bármelyik akkor aktív újságíró részéről. A szabadság eszerint csak addig terjed, ameddig a gyeplő engedi, az általa megengedett határokon belül bármit lehet, viszont a kijelölt mozgástér – a gyeplő rugalmassága, vagy a gyeplőt tartó kéz szándékai miatt – időben és térben is változó. Ennek a képletes gyeplőnek a létezéséről, így vagy úgy, mindegyik interjúalanyom beszámolt, hiszen mindegyikük tisztában volt azzal, hogy a munkahelyén hol húzódnak az újságírói tevékenységének a szakmai-etikai szabályokon túlmutató mindenkori korlátai.

Őrkutyák és a rendszer

Több, mint 20 évvel a rendszerváltás után az újságírókkal folytatott mélyinterjúkból az a kép körvonalazódott, hogy az egyéni szerepfelfogással többnyire nincsen baj, bár vannak jelei annak, hogy az újságírók egy része még mindig zavarosan, a Kádár-korszak hagyományait idézve látja saját szerepét.

A megkérdezettek többsége egyértelműen a hatalom ellenőreként, mintsem a hatalmi gépezet részeként definiálta magát, bár szinte minden egyes alkalommal szükségesnek tartották hozzátenni, hogy ezt a feladatot az objektív körülmények miatt nem tudják ellátni maradéktalanul. „Szabadságharcos típus vagyok, ösztönös igazságkeresés van benne, az már más kérdés, hogy a gyakorlatban ezt meg tudom-e valósítani” „Mindig az ellenőrzés az újságírás feladata a hatalommal szemben, de messzire vezet, hogy mennyire sikerül, nem olyan egyszerű”– szóltak a vélemények, bár volt olyan is, aki a saját magához közelálló politikai oldalhoz képest határozta meg a feladatát. „A mi oldalunk felé ezért jobbító kritikát fogalmazunk meg. Közhelyesen hangzik, de értük haragszunk” – mondta egyikük.

A Nézőpont Intézet már idézett felmérése is azt mutatja, hogy az egyéni aspirációk jórészt megfelelnek annak, amit a társadalom elvár az újságíróktól, hiszen 1-5-ig terjedő skálán a megkérdezettek 3,93-as értéket adtak átlagban annak, hogy a média elvárt feladata a társadalom érdekeinek szem előtt tartása. A kutatás is azt bizonyítja azonban, hogy a konfliktus az egyén és a környezete között pattan ki: csak 2,59-es értékben mondták ugyanezek az újságírók jellemzőnek, hogy a média be is tölti ezt a feladatát, tehát, hogy a társadalom érdekeit tartja szem előtt. Sokkal inkább azt tartották tipikusnak, hogy a sajtó a tulajdonosi és nem a szakmai elvárásoknak felel meg (3,64-es értékben).[3]

Hiába vannak tehát nagyrészt tisztában az újságírók a demokratikus körülmények között velük szemben támasztott elvárásokkal, hiába ismerik saját szakmájuk játékszabályait, ha a környezetük más, nem szakmai elvárásokat is számon kér rajtuk. Íme néhány, az interjúk során megfogalmazott vélemény erről. „Bárhol dolgozol, a tulajdonos elkötelezett valamilyen irányban, ezeknek pedig szakmailag nem lehet megfelelni”. „A cég felől van egyfajta nyomás, hogy minél kevesebb legyen a konfliktus a hatalommal, mert akkor a pénzügyekbe, a hirdetésbe nem zavar bele senki, a tulajdonosnak is könnyebb dolga van felvásárlás, fúzió esetén”.  „A legnagyobb legdirektebb nyomást a köztévénél éreztem, de a magánmédiában is mindenhol megvolt ugyanez, mindenhol volt valamilyen más érdek, akár politikai, akár gazdasági-hirdetői, akár a kettő együtt, hiszen ezek sokszor együtt jelentkeznek.”

A nem szakmai elvárásokat pedig elképzelhető, hogy éppen a szakmai vezetők közvetítik az újságírók felé, illetve megfordítva, azokból lesznek közép- és felsővezetők, akik bevállalják az ilyesfajta nyomásgyakorlást a saját csapatuk felé. Arról is pontosabb felmérések lennének szükségesek, hogy ez a jelenség mennyire gyakori, de tény, a mélyinterjúk során számos alkalommal felvetődött ez a probléma.

Az általam folytatott interjúk során az egyik újságíró sarkosan azt mondta, hogy „a főszerkesztők a politikai-gazdasági hatalmi struktúra részeinek képzelik magukat. Nekik vannak irányultságaik, esetenként politikai céljaik, így nem születnek meg cikkek, amik nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, vagy olyanra kell megírni őket, hogy megfeleljenek”. Egy másik interjúalanyom azt mesélte el, hogy egyik korábbi munkahelyén „az újságírók kvázi-ellenzékként működtek a főszerkesztővel szemben. Sokszor hihetetlenül felfokozott volt a hangulat, néha még a székek is repültek, mert rendre jöttek az olyan elvárások, amelyeket az ember, ha újságírónak tartja magát, nem csinál meg..”

A közmédiában is egyértelműen a szerkesztők, a főszerkesztők közvetítették a stáb felé azokat az elvárásokat, amelyeket szakmailag nem lehetett indokolni, és amelyek a kormányzati propaganda céljait szolgálták. „A reggeli értekezleten világossá vált, hogy mi az aznapi üzenet, mi a koncepció, és arra kellett leforgatni a riportokat. Szinte teljesen mindegy volt, mit mondtak az interjúalanyok, a szakértők, akiket amúgy is úgy választottak ki, hogy megfeleljenek a vonalnak, úgyis csak az a része maradt benn a mondanivalójuknak, ami megfelelt a koncepciónak. Az anyag írása közben odaültek a hátam mögé és szinte diktálták, mit írjak. Ha nem a megfelelő szót használtam kijavíttatták, még azt is megmondták, hogyan kell felvágóképezni”.

A nyomásgyakorlást nem csupán közvetett úton, a szakmai vezetőkön keresztül ér el a szerkesztőségbe. Beszélgetőtársaim egy része közvetlen, politikusoktól, cégvezetőktől érkező ráhatásról is beszámolt, de az is előfordul, hogy a hirdetési osztály közvetíti az elvárásokat. Az egyik napilapnál a párthoz delegált tudósítót évekkel ezelőtt például a beszélgetőtársam szerint azért rúgták ki, mert „a párt szerint nem megfelelő cikkeket írt róluk”. Több vezető politikusról megemlítették interjúalanyaim, hogy rendszeresen telefonon hívja fel a róluk beszámoló újságírókat és vitatja meg, akár hosszú beszélgetések során is, hogy mit, miért írt.  „Van, akivel egyes jelzőkön kell vitatkozni, másokkal azon, hogy miért lett olyan a képbeállítás, van olyan, aki a címlapszerkesztési elveinket kérte számon, hogy miért kellett ezt vagy azt neki kellemetlen témát kiemelt helyen kezelni”. A pártokhoz közelálló szerkesztőségekben pedig gyakran előfordul, hogy a politikusok számon kérnek bizonyos beszámolókat az újságírókon, szerkesztőkön és mivel a lap, tévé, vagy rádió finanszírozása függhet a politikai oldal jóindulatától, az újságírók számára ez alig leplezett egzisztenciális nyomásgyakorlásként jelentkezik. „Van, aki egy az egyben meg is mondja, hogy ne ugráljunk, mert ez az ő tévéjük” – mesélte egyik interjúalanyom, míg egy másik – a baloldal megroggyant finanszírozási képességére utalva – arról számolt be, hogy egyes szerkesztőségekben már „lepattintják a betelefonáló baloldali politikusokat, mondván, már nem fizetnek, ne is pattogjanak”. Ez a „bátor” elutasítás persze azt jelenti, hogy amíg folyt a pénz, addig könnyebben engedtek is a ráhatásnak.

Az öncenzúrát az interjúk alapján amúgy is szinte teljes egészében az egzisztenciális félelem szüli. „Leginkább attól tartok, hogy egyszer csak az utcára kerülök, ezért nem ugrálok”. „Volt, hogy már megütöttem a bokám és majdnem kirúgtak, de ott a gyerek, a ház, rajta a kölcsön, most már jobbnak látom betartani a szabályokat”.– hangzanak a vélemények.

Tabuk és csomagolás

A Kádár-korszakkal való kulturális kontinuitást mutatja az is, hogy az akkori sajtóirányításáról szóló egyik tanulmányban[4] bemutatott öncenzúra-tipológiát a korszak hivatalos lezárása, tehát 1990 után 22 évvel megkérdezett gyakorló újságírók gond nélkül felismerték, beazonosították.

Az egyik leggyakoribb öncenzúra-forma továbbra is az elhallgatás. „Csípőből nem is javasolok, meg se próbálok olyan témát, amelyről tudom, hogy nem engedik, vagy nem fog tetszeni politikailag a feletteseimnek, illetve tudom, kik azok a szakértők, politikusok, akik nálunk nem szerepelhetnek, így neki se futok ezeknek” – mesélte például az egyik, deklaráltan politikailag elkötelezett szerkesztőség munkatársa, egy másik a témaválasztást az „öncenzúra maxima”-ként definiálta. „Nyilvánvalóan nem fogom leleplezni a saját tulajdonosaimat” – élcelődött egy másik interjúalany, amikor az elhallgatásról kérdeztem, miközben maga is bevallotta, hogy lapjának tulajdonosai számos szálon kötődnek a politikai pártokhoz, vagyis „közérdek lenne az ügyeik teljes feltárása”.

Az elhallgatások hálója azonban nem csupán azokra a lapokra jellemző, amelyek ideológiailag vagy pártpolitikailag elkötelezettnek tekinthetők, hanem a tisztán kereskedelmi médiumokra is. „Egyes politikusokat személyükben nem lehet nálunk támadni, van egy ilyen belső, ki nem mondott megállapodás. Tartózkodunk olyan sztoriktól, amelyek „karaktergyilkosságra” alkalmasak lehetnek, de tabunak számítanak a párt körüli gazdasági oligarchák is. Itt persze az az indoklás, hogy ezek túl bonyolult ügyek, inkább foglalkozzunk olyan gazdasági témákkal, amelyek az emberek zsebét közvetlenül érintik.” – mondta az egyik kereskedelmi tévé szerkesztője, aki azt is hozzátette, hogy ha nem is tiltott téma a médiahatóság, de általában kerülik az azzal kapcsolatos témákat. „Beletúrtam valami történetbe, de egyszer csak leállították a feletteseim, mert az egyik hirdető az éves büdzsé megvonásával fenyegetett. Behívott a főszerkesztő és megértette, hogy inkább most álljunk le ezzel” – számolt be egy hasonló esetről egy internetes újságíró.

Gyakori öncenzúra-típus a „csomagolás”, vagyis a mondanivaló, a bírálatok, a kényes megállapítások elfogadható formában való tolmácsolása, az eufemizálás. A csomagolás egyik érdekes formáját említette egyik beszélgetőtársam, amikor a közszolgálati médiában a fideszes kormánypropagandának nem kedves szavakat „reform”, „megszorítás” tabusítottak, helyette pedig olyanokat alkalmaztak, amelyeket a hivatalos kommunikáció is használt („újjászervezés”, „megújítás”). Egy további beszélgetőtársam ugyancsak a Kádár-korszakból eredeztethető hagyományt említette, hogy „vélemény-köntösbe bújtatunk erős állításokat”, a véleményírásokban ugyanis „mindenki úgy érzi, hogy nagyobb a szabadság foka.”  Ugyancsak meglévő gyakorlat, hogy blogokra szerveznek ki kényes, provokatív tartalmakat, majd az újságban már a blogra hivatkozva számolnak be róla.

Nagyobb vagy kisebb?

Amikor arról kérdeztem az interjúalanyaimat, hogy mennyiben befolyásolta az öncenzúrát az új médiatörvény 2010 év végi elfogadása, akkor szinte egységes volt a válasz, hogy „semennyire”, hogy a jogszabály „nem osztott, nem szorzott”, hiszen „az öncenzúra valójában sokkal szűkebb határok között mozgott eddig is, mint, amit a jogszabályok kijelöltek” – fogalmaztak. „Nem a médiatörvény miatt, hanem a végrehajtói hatalom kétharmados nyomulása, a hatalom példátlan ereje és a Fidesz előretörése miatt lett erősebb az öncenzúra. Mindenhol ott ülnek az embereik, minden olyan intézményben, amelyek függetlennek voltak tekinthetők, és ez visszahat az újságírókra is. Ha ők kevésbé érzik magukat szabadnak, akkor kevésbé is lesznek szabadok” – fogalmazott az egyik forrásom, aki szerint ebben a médiatörvény elfogadása is fontos állomás volt, de csak egy tényező a sok közül. „Nem világosak a média tulajdonviszonyai, sokszor átláthatatlan érdekeket képviselnek a tulajdonosok, keveredik a politika- és a médiafinanszírozás, a politikai-gazdasági befolyást az állami és magánhirdetéseken keresztül érvényesítik, és ennek sokkal nagyobb a hatása az újságírói öncenzúrában, mint a törvénynek” – hangsúlyozta az egyik beszélgetőpartnerem. Szerinte a médiatörvény így „egy olyan fegyver, aminek el sem kell sülnie, hogy a fejekben hasson, hiszen amúgy is fenyegető a légkör. A fegyverkezési verseny sem arról szólt, hogy bárki is atomháborút akart volna kirobbantani, elég volt csak róla beszélni” – mondta, hozzátéve, hogy a médiatörvény csak egy húsz éves folyamatot tetőzött be, amiben a baloldalnak legalább annyira nagy szerepe van, mint a jobboldalnak, hiszen a sajtószabadság eróziója mindkettőnek kedvező.

 Mong Attila cikke megjelent az Élet és Irodalom LVI. évfolyam 16. számában, 2012. április 20-án.