Hogyan lehet a szerzői jog szabályait betartva zenét illeszteni médiatartalmunkhoz?
E kérdés megválaszolásához három fontos szemponttal kell tisztába kerülni a felhasználást megelőzően: 1. védi-e a zeneművet a szerzői jog; 2. a szabad vagy az engedélyköteles a felhasználás, amit végezni kívánunk; 3. milyen formában létezik a zene és ki jogosítja.
Nehezen vitatható tény, hogy manapság aligha van hatásosabb médiatartalom az audiovizuálisnál. Ráadásul az előállítása is gyerekjáték, elég hozzá akár egy újságíró a megfelelő helyen, jó időben, a médiaszerkesztő szoftverrel felszerelt okostelefonjával. Ha esetleg e telefon memóriájában megvan A Keresztapa főcímdala, akkor pillanatok alatt készen lehet a zseniális, hatásvadász videóriport a korrupt közszereplőről. Mehet is az online-ra. Nino Rota szerzői jogutódjának pedig a riport nyilvánosságra hozatalának pillanatában kihullik egy újabb hajszála. Persze, ahogy egy audiovizuális médiatartalom elkészítése sem ennyire egyszerű, úgy annak zenefelhasználási – szerzői jogi – vetületei is összetettebbek.
Fennáll a szerzői jogi védelem?
Az első szempont a zenemű szerzői jogi védettségének vizsgálatára vonatkozik, ezen belül is arra, hogy szerzői műnek számít-e a dal, illetve ha igen, akkor védett még vagy közkincs már.
Szerzői mű
A szerzői jog olyan dalokat véd, amelyek rendelkeznek a zeneszerzőre jellemző egyéni, eredeti kifejezésmóddal. Ez röviden és nagyon leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a nem vájtfülű közönség is képes következtetni a szerzőre a dalba rejtett egyéni stílusjegyeiből, illetve, hogy a szerzőnk nem más művének szolgai másolatát vallja magáénak. A zenével (főleg a könnyűzenével) kapcsolatban elég alacsonyan van ez a küszöb, így nagy valószínűséggel a zenefelhasználás során védett művekbe fogunk botlani. Kivéve, ha az audiovizuális médiatartalmunkat egy kis folklórral szeretnénk feldobni, mert ebben az esetben tudnunk kell, hogy szerzőnk nincs, és így a szerzői jogvédelemmel nem kell számolni, csak az előadó, vagy esetleg a hangfelvétel jogosultjának szomszédos jogaival, akiknek viszont jóval rövidebb a védelmi idejük.
Védelmi idő
A dalok szerzőinek, ahogy a legtöbb szerzői mű jogosultjának a jog az Európai Unió tagállamaiban az életen át tartó jogosultságon túl még post mortem 70 évig tartó védelmet biztosít. Ha több zeneszerző volt, akkor a védelmi idő megnyúlik olyan módon, hogy a legkésőbb elhunyt szerző halálától ketyeg a 70 év. Az EU-n kívüli jogrendszerekben a védelmi idő hossza és számítási módja is eltérő lehet, ezek összeütközése esetén azonban szerencsére az EU-s harmonizált szabályozás annak a védelmi idő számításnak az alkalmazását írja elő, ami a rövidebb ideig tartó védettséget biztosítja a dalnak; és ez elég gyakran az európai.
Rendben, akkor A Keresztapa főcímdala esetén azt már meg is állapíthatjuk, hogy nem népdal és szerzői műnek számít. Némi internetes böngészést követő egyszerű kivonás után az is biztossá válik, hogy még védett zeneműről van szó. Ha maga a zenemű nem bújik ki a szabályozás hatálya alól, akkor a következő lényegi kérdés, hogy a felhasználással kapcsolatban van-e kiskapu?
Szabad vagy engedélyköteles a felhasználás?
Elsődleges, hogy azok a szerzői művek, melyek nem váltak még közkinccsé, jogdíjfizetés és engedélykérés nélkül nem használhatók fel jogszerűen.
Számos városi legenda kering azzal kapcsolatban, hogy ha egy dalból csak 3-7-10 másodpercnyit használunk fel, az ingyen és engedély nélkül is mehet. A szomorú – jogszerű – valóság azonban ezzel szemben az, hogy a szerzői monopoljognak köszönhetően a dal minden olyan apró részletére is felhasználási engedélyt kell kérni, ami egyéni és eredeti, vagyis asszociálunk belőle a teljes dalra és az alkotóra. Ha persze olyan zenei részletet választunk, amire az előbbi feltételek nem állnak fenn, akkor nem beszélhetünk szerzői műről, így hangmintaként, zenei alapként beilleszthetjük a médiatartalmunkba.
Ez eddig elég baljósan hangozhat, ám a szabad felhasználások katalógusával a szerzői jog rendszere meghatároz olyan elveket és ezeket kimerítő eseteket, amiket mégis „büntetlenül”, azaz díjtalanul és engedélykérés nélkül megtehetünk, jogszerűen korlátozva ezzel a szerzők vagyoni monopóliumát. Az audiovizuális médiatartalom készítésekor a leghasznosabb kiskapu a jó öreg idézés lehet. Ha például csak árnyalni szeretnénk a médiatartalom üzenetét a zenével, azt az idézés szabályainak megfelelően megtehetjük. Talán fontos itt megemlíteni, hogy idézni mindig csak a mű részletét lehet, sosem az egészet, és csak a céllal arányos mértékben történhet a szabad többszörözés, átdolgozás.
A Keresztapa-főcímdal részletének szabályszerű beillesztése a korrupciót szemléltető videóriportba akár bele is férhet az idézés keretébe. Ha azonban nagyobb ívű terveink vannak a zenével, vagy biztosra szeretnénk menni, nézzük mik a további lépések.
Milyen formában elérhető a zene és ki jogosíthatja?
Attól függően, hogyan kerül a zene a videóba, előfordulhat, hogy egészen más jogosulti körrel kell egyezkedni a szerzői és szomszédos jogok használati feltételeiről és értékéről. Ha a nyilvános térben felvett felvételbe szűrődik be élőzene, akkor a szerző és az előadó jogait kell rendeznünk. Ha nem élőzene rögzül a felvételen, akkor a klasszikus szerző, előadó, hangfelvétel jogosulti körrel kell számolnunk.
Audiovizuális tartalom előállítását több védett szerzői műből, szomszédos jogi teljesítményből a szakzsargon megfilmesítésnek, vagy csak egyszerűen synch-nek nevezi. Ez a gyűjtőfogalom lefedi egyrészt a szerzők átdolgozási, illetve az előadók és a hangfelvétel-előállítók többszörözési jogát is. A rossz hír ezekkel kapcsolatban, hogy csak közvetlenül a jogosultaktól szerezhetők meg, írásbeli vagy annak számító felhasználási szerződésekkel. Ez mindkét fenti esetben igaz.
Szerencsére a zeneipar is ezek között az elsőre elképesztően körülményes és bonyolult jogi feltételek között létezik, így vannak már profi, egyszerű, bevált megoldások arra, hogy a kívánt zene egy kézből megszerezhető legyen.
A legelterjedtebb egyablakos megoldást az ún. stock music vagy könyvtárzene szolgáltatók nyújtják. Az ő modelljük meghatározója, hogy olyan zenét árulnak általában felvételen, melynek a jogi háttere rendezett, egyetlen szerződés kötésével megkaphatja a felhasználó a szerzők, előadók és a hangfelvétel jogosult engedélyét is és kifizetheti az összes jogdíjat. Ezek a szolgáltatók olyan zenei katalógusokat jogosítanak, melyek elemei „funkcionálisak”, eleve háttérzenének készültek, szerzőik, előadóik e céllal alkották meg azokat. Előnye e szolgáltatásnak, hogy meghatározott tarifával dolgozik, így az alkudozás nem húzódhat el. Hátránya viszont, hogy ha ismertebb zeneszámra vágynánk, azt a stock music tárakból nem fogjuk tudni megszerezni.
A következő lépcsőfokon a zenei ügynökségek katalógusai vannak. Jogosítási szempontból ez a modell nagyon hasonlít a könyvtárzenei szolgáltatásra: rendezett jogi hátterű, felvételen elérhető zenére lehet engedélyt szerezni az ügynökségektől. Ezek a szolgáltatók aktívabban vesznek részt a synch business-ben és alaposabban megválogatják a portékájukat. Ennek a piaci attitűdnek egyenes következményeképpen szolgáltatásuk magasabb díjfizetéssel és hosszabb alkufolyamattal járhat.
Végül a klasszikus modell, hogy végig vigyük A Keresztapa példát is. A különleges, egyedi zene felhasználásáért alaposan meg kell dolgozni, ebben az esetben az egyablakos rendszer jobb, ha eszünkbe sem jut. Ilyenkor egyedileg kell engedélyt kérni mindhárom jogosulti csoporttól, és a közvetlen tárgyalások határozzák meg a jogdíj mértékét is.
A szerzőket általában vagy saját maguk, vagy egy zeneműkiadó (publisher) képviseli az átdolgozás felhasználások, vagyis a synch tekintetében, amely zeneipari szereplő nem azonos a hangfelvétel-kiadóval (label). A hangfelvétel-kiadótól a hangfelvétel filmben való többszörözési és online jogai szerezhetők meg, a szerzői jogok nem. Jobb esetben viszont a label rendelkezik a felvételen közreműködő előadók ugyanezen jogaival, és ezeket is jogosíthatja, rosszabb esetben az előadóktól külön engedélyt kell kérni.
Utolsó gondolatként álljon itt az, hogy a synch azonban nem fedi le azokat a felhasználásokat, amelyek célja az elkészült médiatartalom nyilvánossághoz juttatása. Így a nyilvánossághoz közvetítés (pl. televíziós, rádiós, online broadcast), illetve nyilvános előadás (pl. mozis vetítés) a szerzők esetében az Artisjus-szal való kapcsolatfelvételt és jogosítást vonja maga után, míg az előadók és felvétel tulajdonosok esetén erről közvetlenül kell velük megállapodni.