Bevált módszerek, új haverok – Soft Censorship 2015 (Mérték Füzetek 8.)

A médiapolitika, a médiarendszert érintő állami beavatkozások iránya, formája 2010 után a teljes kormányzati működés pontos lenyomata és előrejelzője volt. A médiatörvény elfogadásakor ismerhettük meg a törvényalkotási folyamat kiüresítésének modelljét.  A törvény által létrehozott intézményrendszer világossá tette, hogy a korábbi politikai alkuk helyett a pozíciók betöltését a Fidesz egypárti hegemóniája határozza meg. A törvény körüli európai viták kezelése fontos tapasztalat Orbán számára annak felismerésében, hogy hol húzódnak azok a határok, amelyek átlépése európai szinten már következményekkel jár, de amelyek tiszteletben tartásával bármely autokratikus elképzelés keresztülvihető. A Fidesszel szimbiózisban élő vállalkozások médiapiaci terjeszkedése és a külföldi befektetők kiszorítása pontosan modellezi más iparágak politikai lenyúlásának folyamatát is.

A 2014-es választásokat követő médiapolitikai és médiapiaci folyamatok ismét tökéletesen modellezik a politikai és gazdasági tér egészében zajló változásokat. Orbán Viktor miniszterelnök mögött éveken át régi jó barátja, Simicska Lajos építette a párt gazdasági hátországát és médiabirodalmát.  A két főszereplő között 2015-ben látványos konfliktus alakult ki, megkezdődött a Simicska-birodalom lebontása. E mögött a Fideszen belüli hatalmi átrendeződés állt.

2014-ig a médiapolitikai döntések és a médiapiaci folyamatok a politika és a gazdaság összefonódásának sajátos, a politikai és a gazdasági élet egészét meghatározó formáját képezték le: a politikai hatalom Orbán Viktor, a gazdasági hatalom Simicska Lajos kezében összpontosult. Ugyanakkor e két hatalmi központ természetesen nem lehet független egymástól, nem képes a súrlódásmentes egymás mellett élésre. A gazdasági hatalom minél hatékonyabb gyakorlása, az egyébként az Orbán és Simicska számára nagyrészt közös gazdasági érdekek érvényesítése elkerülhetetlenné tette, hogy Simicska egyre nagyobb mértékben részt vegyen a politikai hatalom gyakorlásában is. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy fokozatosan párhuzamos hatalmi struktúrák jöttek létre, amelyek egyre kevésbé voltak képesek tiszteletben tartani egymás határait.

A 2014 előtti állapotot alapvetően jól leírta a „state capture”, a foglyul ejtett állam fogalma. A gazdasági hatalmat gyakorló és a maga hatalmi területén hegemón Simicska egyre nagyobb mértékben formálta a saját képére a politikai döntéseket. De már ebben a helyzetben sem arról volt szó, hogy egyes gazdasági, üzleti körök a politikai hatalom szándékai ellenére alakították volna a gazdasági élet keretéül szolgáló jogi, politikai környezetet. Orbán és Simicska érdekei, céljai feltehetően nem sokkal a 2014-es választások előtti időszakig nagyrészt azonosak voltak. Az állam foglyul ejtésében Orbánnak – szélesebb értelemben a Fidesznek – ugyanakkora szerepe volt, mint Simicskának, még ha a szükséges eszköztár másik részét is tudhatta magáénak.

2014-re Orbán számára minden bizonnyal nyomasztóvá vált Simicska gazdasági és immár politikai hatalma, ami minden más jogi, nemzetközi és politikai korlátnál nagyobb mértékben szűkítette a miniszterelnök mozgásterét. Ebből Orbán nem csak azt a következtetést vonta le, hogy Simicskát ki kell szorítania mindkét hatalmi szférából, legalábbis olyan mértékben, hogy a kialakuló konfliktus ne temesse maga alá mindkettőjüket. Az Orbán-Simicska háború jellegzetes hidegháborús helyzet, amiben hol az egyik, hol a másik fél élesíti az atomtöltet, de végül elmarad a világvége.

Orbán számára a legfontosabb tanulság az volt, hogy a hatalom nem tehető kétpólusúvá. Nem fordulhat elő még egyszer, hogy rajta kívül a Fideszben bárki autonóm hatalmi helyzetbe kerüljön. A Simicska-korszakban világossá vált, hogy egy ilyen helyzet a pártot és Orbánt gazdasági értelemben vagy éppen a médiafelületek elérése tekintetében meglehetősen kiszolgáltatottá teszi.

A gazdasági, és ahhoz kapcsolódóan a média-hatalmat Orbán 2014 után következetesen megosztotta egy hozzá feltétlenül hűséges és neki kiszolgáltatott új, decentralizált személyi körben. Több szereplő váltotta a korábbi centralizált rendszert, 2014 után nekik, az új “haveroknak” kellett átvenniük Simicska szinte minden hatalmi és gazdasági pozícióját. Ebben a hatalmi helyzetben Orbánnak végleg nem maradt ellenpólusa. Az erőforrások újraosztásával olyan “haveri kapitalizmust” épített, amelyben senki nem rendelkezik elegendő erőforrással ahhoz, hogy autonóm hatalmi tényezővé váljon.

A médiarendszer újbóli átszabásához Orbán megörökölte a Simicska-által kialakított eszköztárat. Piaci terjeszkedés az értéklánc minden pontján, politikailag egyoldalú frekvenciaosztás, az állami hirdetések manipulatív elosztása – mindezt láttuk már 2014 előtt is. A 2015-ös év tanulsága, hogy ez az eszköztár egyetlen mozdulattal a korábbi kedvezményezett ellen fordítható, és egyúttal alkalmas az új kedvezményezettek megerősítésére. Ugyanazok a pénzügyi, jogi és információs erőforrások, amelyek korábban a Simicska-féle médiabirodalom rendelkezésére álltak, most az új szereplőket szolgálják.

Ennek ellenére a Simicska-birodalom leváltása korántsem zökkenőmentes. Simicska elegendő pénzügyi és kapcsolati erőforrással rendelkezik ahhoz, hogy legalábbis a következő választásokig biztosan fenntartsa médiaérdekeltségeit, amelyeket azonban – a közönsége nagy része számára még elfogadható mértékben – sikerült a kormánnyal szemben időnként kritikus hangnemet megütő, de továbbra is jobboldali irányultságú médiumokká hangszerelnie. Eközben ráadásul, éppen a korábbi pozíciójának maradványait kihasználva, lassítani is képes az új szereplők helyzetének megszilárdítását. Ennek nyilvánvaló példája a várhatóan évekig elhúzódó pereskedés a TV2 tulajdonosi jogaiért.

A tanulmány kifejezetten Magyarországról szól, de az itt történtek ismerete sokat hozzáadhat a közép-kelet-európai régió fejleményeinek megértéséhez. Egy olyan országban, ahol a piacméret kicsi, a politikai kultúra szintje pedig hagyományosan alacsony, a kialakuló új tőkés réteg óriási károkat tud okozni a nyilvánosságban. Az új elit célja a gazdasági pozíciók kiépítése és hosszú távú megtartása: abszurd módon a gazdasági pozíció alapját éppen az EU támogatások adják, annak megszerzéséért folyik a harc, lényegében a korrupció minden elemét felhasználva. Ahhoz, hogy ez kivitelezhető legyen, szükség van a politikai hatalom kézben tartására is, ez pedig nem fenntartható a nyilvános szféra szabadságának korlátozása nélkül. Az Orbán-kormány ezt a hármas hatalmi struktúrát valósította meg: stabil politikai hatalommal, az EU-s források megszerzésével és a média nyomás alatt tartásával.

A lágy cenzúra 2015-ben egyáltalán nem gyengült a magyar médiarendszerben, mindössze a szereplők cserélődtek le. A médiarendszer szerkezetének, a médiapiac folyamatainak politikai-hatalmi célú manipulációja továbbra is a médiapolitika legfőbb mozgatója. A menekültválság és ahhoz kapcsolódó uszító kormányzati kommunikáció afelől sem hagyott kétséget, hogy a médiarendszer átalakítása a nyilvánosság jelentős részét akár a legalantasabb politikai szándékok kiszolgálójává teszi. Ebben az állami média a legsötétebb történelmi időket idéző szerepet vállalt. A minden korábbinál lényegesen magasabb közpénz-támogatással, valamint az e pénzek lényegében kontroll nélküli elköltését lehetővé tevő jogi-intézményi keretekkel meg is kapta a maga jutalmát.

Bizakodásra legfeljebb az RTL reklámadó fölött aratott – a piac többi szereplője számára korántsem annyira kedvező – győzelme, és még inkább a független oknyomozó műhelyek (Átlátszó, Direkt36) szakmai teljesítménye adnak okot.

A teljes elemzés elérhető:

Mérték Füzetek 8. Bevált módszerek, új haverok

ISSN 2559-8937

ISBN 978-963-12-7983-2