Mérték Médiaombudsman – Az ukrán nyelvtörvény elfogadásának sajtóvisszhangja

Az ukrán parlament 2017. szeptember 5-én elfogadta az új oktatási törvényt, többek között leszögezi, hogy az oktatás a nemzeti nyelven, azaz ukránul kell, hogy folyjék, bár lehetővé tesz kivételeket. A cél az ukrán nyelv helyzetének megerősítése, és legsúlyosabban az orosz nyelv használatát korlátozza, de a törvény szigorításai a többi nemzeti kisebbséget is sújtják. Kiváltképp a magyar közösséget. Elemzésünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy az online média segítette-e a téma megértését, a széleskörű tájékozódást és az olvasók, nézők megalapozott véleményformálását. Az elemzés a Mérték Médiaombudsman sorozat negyedik része.

A Mérték Médiaelemző Műhely a Google Digital News Initiative Innovation Fund támogatásával egy olyan online médiakörnyezet kialakítására törekszik, amely a kritikus gondolkodást és az objektivitás iránti igényt mind a médiafogyasztók, mind az újságírók oldalán erősíti. A projekt egyik része egy olyan, médiaombudsman-szerű felület kialakítása, amely kritikus elemzéseket közöl egyes eseményeknek az online médiában való feldolgozásáról, az eseményhez kapcsolódó cikkekről, szerkesztőségi tartalmakról. Az egyes elemzések egy aktuális téma online médiában való megjelenését vizsgálják. A cél nem egy konkrét médium vagy újságíró tevékenységének értékelése, hanem széles körben tárgyalt események feldolgozásának lehető legteljesebb körű elemzése.

Az ukrán parlament, a Rada 2017. szeptember 5-én elfogadta az új oktatási törvényt, amely egyfelől az oktatás színvonalának emelését tűzi ki célul, az oktatás kötelező időtartamát 11-ről 12 évre növelve; másfelől 7. cikkében leszögezi, hogy az oktatás a nemzeti nyelven, azaz ukránul kell, hogy folyjék, bár lehetővé tesz kivételeket. A cél az ukrán nyelv helyzetének megerősítése, és legsúlyosabban az orosz nyelv használatát korlátozza – az Oroszországi Föderáció jelenleg Ukrajna háborús ellensége, és területén, valamint az annektált Krím félszigeten diszkriminálják az ukránokat –, de a törvény szigorításai a többi nemzeti kisebbséget is sújtják. Kiváltképp a magyar közösséget, amely ugyan csak a hatodik legnépesebb, de az oroszon kívül a legjobban kiépített anyanyelvi oktatási rendszerrel rendelkezik. A második olvasatban kompromisszumként benne maradt az az eredetileg tetszőleges nyelvekre vonatkozó klauzula, hogy bármelyik oktatási szinten „egy vagy néhány” tárgyat az EU-tagállamok hivatalos nyelvein – így például magyarul – is lehet tanítani. A feltételek és a végrehajtás módja azonban tisztázatlanok, ezeket az ukrán kormány az „anyaországokkal” való kétoldalú tárgyalásokon akarja tisztázni.

Az elemzést Széky János, az Élet és Irodalom rovatvezető újságírója készítette. Az elemzés a 2017. szeptember 6. és szeptember 29. közötti időszakra terjed ki, és a 24.hu, a 444.hu, a 888.hu, az alfahir.hu, a hvg.hu, az index.hu, az mno.hu, az origo.hu és a zoom.hu felületein megjelent anyagokat vizsgálja.

Érzékeny téma

A vizsgált portálok közül messze az mno.hu foglalkozott legsűrűbben a témával, érdekes azonban, hogy a többiek között nincsenek nagy különbségek. A sajátos eloszlást az magyarázhatja, hogy a téma dramaturgiája egyszerű – elnyomó nacionalista ukránok kontra áldozat magyarok –, és a határon túli magyar közösségek sorsának minden fordulata, folyamata már a Kádár-korszak óta (újra) heves érzelmeket, sőt indulatokat kelt a magyarországi nyilvánosságban.  Jellemző, hogy 1989 óta talán először a baloldali és liberális pártok most először léptek fel együttesen – nem „jobboldali” kezdeményezésre – egy hangsúlyozottan nemzeti ügyben. Részint a kárpátaljai magyar lakosság kis létszáma és ezen belül a véleményformáló értelmiség kis súlya, részint az orosz és még inkább az ukrán nyelv gyér ismerete miatt azonban az egyes sajtótermékeknek nemigen voltak erőforrásaik a téma mélyebb és árnyaltabb feltárására, egyáltalán, eredeti tényújságírói munkára. A vizsgált oldalak közül az adott időszakban csak az mno.hu, az Index és a Zoom néhány cikke jelentett kivételt.

Mint általában a külhoni magyar közösségekről szóló cikkekben, itt is élesen elkülönülnek a műfajok, az informatív és publicisztikus tartalmak. És mint általában, mindkét típusra jellemző valamiféle egyoldalúság. Az információkban szinte kizárólagos a magyar szemszög, a szomszédos ország belső erő-, érdek- és ideológiai viszonyainak negligálása, a publicisztikában pedig szinte kizárólagos a sérelmi attitűd, ami valóságos sérelmek esetében – amilyen a magyar oktatáshoz való jog korlátozása – természetesen jogos, de szűkíti a legitim vélemények körét, beleértve a magyar diplomáciai lépések objektív értékelését, netán bírálatát.

Eltérően a belpolitikai publicisztikától, ahol alapfeltétel a pártos (bár nem feltétlenül párthoz kötődő) nézőpont, és a külpolitikaival, amely nem művelhető az illető ország ügyeiben való tájékozottság nélkül (bár kikerülhetlen a magyar párhuzam vagy kapcsolat szóba hozása), a nemzetpolitikai publicisztikában sem ez, sem az nem feltétel. Az esetek zömében pártosságnak nincs helye, a nézőpont az egységesnek vélt magyar nemzeti érdekkel egyezik, ez pedig szükségképpen nem felel meg a szomszédos ország többségi érdekének. Így a publicista, kommentátor előtt két út áll: vagy a meglévő, eleve szelektált információival igazolja alapfeltevését, miszerint a szomszédos ország többségi nemzete és kormányzata magyarellenes, „nem való Európába”, vagy személyes tudástöbbletével igazolja ugyanezt. Az utóbbira jó példa Gazda Albert több publicisztikája az mno.hu oldalon (Nyírd a magyart, úgysem számít, 2017. szeptember 9., Az ukrán nyelv szépségei, szeptember 18., Józanabb ukránok, szeptember 29.). Ezekben a személyes tapasztalatok és az aktuális informáltság egyesülnek a publicisztikus, élőnyelvi stílussal – meglehetősen elütnek a többi feldolgozástól.

Amiről nem beszélünk

Ami az informatív műfajokat illeti, megint csak egy hiánnyal tudjuk érzékeltetni a sérelmi attitűdből eredő hátrányokat, nevezetesen azt, hogy mindegyik oldal kiemelten adott hírt Szijjártó Péter diplomáciai nyelvben szokatlan ukránellenes megnyilvánulásáról („Ukrajna hátba szúrta Magyarországot”) és fenyegetéséről („fájni fog”, blokkolás és vétó), de egyik oldalon sem érte semmiféle kritika egyik nyilatkozatot sem.

Az első esetben senki sem emlékeztetett rá, hogy az Ukrajnának nyújtott magyar segítség idilli képe az igazságnak csak az egyik fele, a viszony sokáig elég feszült volt; 2014 őszén például – Alekszej Miller Gazprom-vezérigazgató látogatása után – Magyarország leállította az Ukrajnába irányuló reverz gázszállítást, és csak – feltehetően – amerikai beavatkozásra kapcsolta vissza (ez árnyalja Szijjártónak azt az állítását, hogy „gázt szállítunk Ukrajnának Magyarországon keresztül). Azt sem hozták föl, hogy a Szijjártó által említett „2600 ukrán gyermek”, akit Magyarországon üdültettünk, kárpátaljai magyar gyermek volt. A második esetben, amikor a miniszter beígérte, hogy blokkolni és vétózni fogunk minden olyan lépést, amely Ukrajna integrációját segíti, nem hangzott el kétely az ilyen taktika hatásossága felől – a többi érintett „anyaország”, még a súlyosan neheztelő Románia is megegyezésre törekedve tárgyalt Ukrajnával, és eredményeket ért el. Azt a szabad szemmel látható tényt sem említették, hogy Ukrajna integrációjának megakadályozása egybeesik az orosz érdekkel, bármekkora magyar sérelmet is akar orvosolni ezzel a taktikával a kormány.

Ezt az érzéketlenséget magyarázhatja a nemzetközi kapcsolatok dolgában való általános hazai tájékozatlanság is. Az átnézett cikkekben jellemző módon nem mondták ki, de online beszélgetésekben elhangzott az az érv, hogy a magyar kormány taktikája azért vezethet célra, mert az ukránok mint EU- és NATO-tagokra jobban szorulnak miránk, mint mi rájuk. Ez nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a nemzetközi szervezetekben az agressszió áldozatául esett ukránoknak az alapjogokat sértő kihágásait is hajlamosak jobban megbocsátani, míg a magyarok sérelmeit – és főleg azt, hogy ezek miért indokolják a drasztikus fellépést – kellő történelmi ismeretek híján egyszerűen nem értik. Ez a kontraproduktív hatás be is bizonyosodott a vizsgált időszak után. Tájékozatlansággal nem, csak az előítéletekhez való makacs ragaszkodással magyarázható az az érvelés is, amely csakis magyar- vagy általában kisebbségellenességnek képes tulajdonítani a magyar oktatás korlátozását. Józan ésszel ugyanis nem feltételezhető, hogy az integrációkba törekvő ukrán kormány – ráadásul háború közben – magára akarja haragítani EU- és NATO-tag szomszédait. Hihető volna viszont az a magyarázat, hogy egyszerűen nincs tisztában azzal, miért és mennyire fontos a teljes oktatási vertikum a kárpátaljai magyaroknak – már csak azért sem, mert a magyarnál népesebb „uniós” kisebbségek – románok, bolgárok vagy a hasonló létszámú lengyelek – iskolahálózata korántsem ennyire fejlett.

Ehhez kapcsolódik a harmadik hiány: egyik oldalon sem említették, hogy a magyar diplomácia semmilyen lépést nem tett – legalábbis nyilvánosan – a magyar kisebbség oktatási jogai érdekében a törvény elfogadása előtt. Ezt csak az Alfahír hozta szóba, mikor Szávay István parlamenti kérdéséről tudósított, illetve a Momentum képviselője vetette föl a szeptember 10-i közös ellenzéki tüntetésen.  Ezek a hiányok azt igazolják, hogy a média ebben az esetben ki volt szolgáltatva a kormányzati információszűrésnek és propagandának, holott ez nem lett volna szükségszerű. Ez erősítheti a gyanút, hogy az információk adagolásában és visszatartásában a kormányzat részéről volt némi manipulatív elem, ami a tisztán sérelmi nacionalista narratívát elfogadó független médiának nem szúrt szemet.

Mi lesz így a tájékoztatással?

Ami a 136 cikkből leszűrődött: a magyar online írott sajtó egésze – tisztelet a kivételeknek – nagyon gyengén dolgozik, ha olyan téma kerül elé, amely egyszerre igényel nemzetpolitikai és külpolitikai felkészültséget.  Ez esetben ugyanis az ukrán többség és a magyar kisebbség kapcsolata csak egyik eleme az ukránok és szerényen számolva nyolc nemzeti és „őshonos” kisebbség viszonyrendszerének, melyek közül a legnagyobb, az orosz „anyaországa” hadüzenet nélküli, különleges háborúban áll Ukrajnával – viszont éppen ennek a háborúnak a következménye az ukrán nemzettudat magára találása, mely nem mentes olyan tünetektől, amelyeket szerencsésebb nemzetek már a múlt részének tudnak.

A magyar média reagálásában, pontosabban: az értő és empatikus, egyszersmind a magyar nemzeti érdeket valóban szolgáló reagálás hiányában egyesült a lassan hagyományos külpolitikai érdektelenség, a sérelmi nacionalizmusssal járó leegyszerűsítő hajlam és a pár éve intenzíven működő orosz propaganda torzító hatása. A teljesítmény nemcsak abban az értelemben gyenge, hogy egyoldalúan és szelektíven tájékoztat, hanem abban is, hogy a cikkek nagy részéből egyszerűen minden kreativitás, sőt újságírói munka hiányzik – kétely, kritika és az érzelem minden jele nélkül átveszik az MTI közléseit. Az eszközöket többnyire nincs értelme elemezni, mert nem használnak saját eszközöket. Érzelmeket és indulatokat csak az oktatási törvényre válaszoló belpolitikai események váltanak ki, s ezek a reagálások is rutinszerűek.

Az általános sivárságba csak néhány újságíró egyéni lelkiismeretessége és érdekeltsége hoz enyhülést   Dialógusról egyáltalán nem lehet beszélni, ahogy a téma politikai fogadtatásában sem. Mintha az olvasók és az újságírók számára csak egy igazság lenne.

A teljes elemzés elérhető a Mérték honlapján.

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A sütik fogadása ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás